És még mindig Indonézia…

A csirkék átrohannak az út túloldalára, már megint elfelejtettem időben sebességet váltani a bringán, felhangzik a bakso-s dudája, új törzshely a sarki warung a szomszéd családnál, legjobb levesek, Mas Seno már megint rohaszt, másfél hete punnyad a csirke és a tempe a konyhában, átható bűz, nem bírom tovább, feladom, nem várok, kidobom, a jávai macskák farka genetikailag rövid és töredezett, nem emberi kedvtelés folyománya, sawot veszek és papaját, és újabban rózsaszirmokat is meg jázmint és kantilt a virágpiacon, benne vagyunk az újságban, Solopost, Sriwedari-művészeti fesztivál, Galih szól, hogy zenéljünk, csak egy kis free jam session, Chris gitáron, Galih percussion, én fuvolán, nehéz nyáresti illat van a híd mellett éjjel eső után, ahogy megyek hazafele, van mar “Kraton Prancis”, francia palota, Chris és Ludger házat bérelnek Palurban, nyitóbuli, tiszteleltbelileg én a szakács, otthon tényleg warungot nyitok… de az is lehet, hogy jazzfuvolás leszek, ha megtanulok jazzt játszani.

Jogja, találkozások. Józsival most először, mióta itt vagyunk, fel év telt már el! Izgalmas eszmecserék, ki, mint, hogyan. Kiből mit vált ki Indonézia. Ki mit él meg, be, át, ki. Józsi is dharmasiswa, táncot tanul és boldog. Szintén belemerül és beleveszik Indonéziába. Aztán Kati és István, akik már 8 éve. Azaz nyolc éve itt, Jogjában. Hogyan és mint. Milyen Jáva az ő szemükkel. Vacsora egy galériaként is funkcionáló étteremben. Női művészek. Humm. Felejthető. Avagy érdekes? Avagy ilyenolyanis? A nasi goreng jó. Mindenesetre.

Aztán wayangmúzeum, van minden, wayang-kulit, bőrből készült bábok, régiek és újak, szépek és csúnyák, jó és rossz állapotban, wayang golek is, a fabábok, szép, régi tradicionális cireboniak (mennyire vágyom egy wayang-golek előadást látni, majd ha Nyugat-Jáván leszek, mert ez helyi specialitás), aztán van iszlám történetes és bibliai figurák is, Jézus Krisztus, Mária, mindenki, aki kell, és mindenkinek zöld vagy kék a szeme.

Aztán komolyzenei koncert. Ahh, mennyire hiányzott már! Kamarazene. Fuvolagitárhegedűcselló. Holland zenekar, európai mód széken ülve hallgatom végig az európai módon komponált és előadott darabokat.
És még két nap a szemeszterszünetből. Gyerünk, tűzzünk le a pantaira (tengerpart). Bár péntek délután megérkezik a genderem. Végre elkészült! Mas Senon és Bambangon keresztül jutok hozzá, a fémlapokat egy régi, megrepedt gongból öntötték, kalapálták, reszelték, csiszolták, áttranszformálták, újjászülték. Tényleg szép a hangja, csengő és zengő, és van némi kísértés, hogy játsszak, csak játsszak (nameg fessek) a hétvégén, de Ági már előre bebiztosítja a dolgot Jogjából hazafele menet, még mielőtt a gender megérkezik, ugye nem fogsz egész hétvégén gyakorolni, ugye letűzünk a tengerpartra, ahogy megbeszéltük?! Hátpersze.
Persze. Kell a napfény, a sós víz, a frissítő tengeri energiák.

Pára, sűrű, ködszerű pára ül a tájon, a távolban  tejbe mártott fátylon át derengenek a fák, a kókuszpálmák, a házikók. Az első szín, ami megjelenik, a Nap aranyló vörös korongja, mely átizzik a fátylon keresztül. Áginak fáj a füle, én meg otthon hagyom a fürdőruhám (kotorok a zsákban, levendulaolaj, zsebkés, legyező, zseblámpa elem nélkül, fakanál, törülköző, lepedő, szójáték, fényképező, szemöldökcsipesz, kézkrém, ceruzák és színes tollak, radír, kisolló, zsinór, filmesdoboz, genderfüzet és kendangjegyzet, floppy, hajgumi, és, de a fürdőruha nincs. Vajon ómen? Mégiscsak genderezni kéne a hétvégén? Nem, tenger, tenger, tenger.

Én nem tudom, miért. De valahányszor meglátom, mindig valami ujjongást érzek belül. Alig várom, hogy felbukkanjon a fák mögött, hogy előtűnjön a kék derengés, a vízzel egybeolvadt ég és a végtelen. És amikor előbukkan, mintha egy gyermek ugrándozna, örvendezne belül. Tenger, tenger tenger. Sőt. Ez most itt az óceán. Bár mindegy. A Balatonnak is.

A paciatáni öböl egyetlen szállodájának összes szobája ki van adva éppen aznap. Még mielőtt bármi is történne, megrohamozzuk a vizet, belevetjük magunkat a habokba, letisztul rólunk a városi kosz, és így, megtisztult fejjel tudunk gondolkodni, hogy mi legyen. Már épp azon vagyunk, hogy elindulunk nyugat felé a partokra, és alszunk ahol alszunk, amikor a warungosnéni mondja, hogy amott a nagy, emeletes házban szoktak szobát kiadni. Dejó. Merthogy azért ott mögöttünk gyülekeznek már a felhők. Tényleg van szoba, hurrá, de azért mégis nekivágunk a nyugati partoknak, fogunk egy bemot és eldöcögünk Srauba. Valami hihetetlenül csodálatos hely. Pacitan lágy kis öböl, ahol az óceán habjai szelíden ringanak, de amint nyugatabbra megyünk, megláthatjuk, milyen is a nyílt, sziklás, csipkézett partvidék, ahol az óceán a maga elemi erejével tombolhat és tajtékozhat, és hömpölyöghet és düböröghet…és. De van egy kis szakasz, ahol sziklafal fogja fel a hullámok ostromát, és csak egy kis boltíves nyíláson törnek utat maguknak a némileg megszelidített hullámok, hogy belevesszenek a tökéletes, fehér, nagyszemcsés homokba. (Mivel a homok fehér, gyönyörű türkiz, és azúrkékek ragyognak a vízben - egy kis optika). Nem látunk embert, ruhákat ledobni, habokba belefutni, csak éppenhogy belefetrengeni, nehogy aztán besodorjon, elterülni, csak úgy görgesse kicsikét a víz testünket  a fehér homokon. A legjobb bőrradír. ( A tudósok két jólfejlett, ivarérett nőstény tengeri tehenet találtak Kelet-Jáva déli partjainál, egyesek szerint új állatfajt fedeztek fel, de ezt meg vitatják).
Nincs bemo, gyalogolunk visszafele. Rendkívül párás a levegő, nehéz, nyomott, amibe még belekeverednek a burjánzó erdő buja illatai, a frissen vágott széna gőzölgő illata, virágok, trágya, aszfalt, sós szél, döglötthal. Minden pórusomból izzadtság csöpög, Gyülekeznek a felhők, egyre nagyobb a nyomás. Meredek utakon caplatunk felfele, elered az eső, csöpörög. Mindegy. Egy kis vízzel több, vagy kevesebb…olymindegy. Ruhám a tengertől vizes, bőröm saját víztartalmamtól, erre még egy kis égi áldás. Ó, az a 200%os páratartalom… Valahol vadméhek dongását halljuk az erdőből. A lábam csúszkál a papucsban, mezítláb gyalogolok, az aszfalt gőzölög.
Megáll egy teherautó, elvisz Candidesáig, innen busszal jutunk vissza Pacitanra. Újra süt a nap, kelapa muda a tengerparton, vacsi ibu warungjában, zöldségleves és tempe, és természetesen rizs. Még reggel, a buszon zötykölődve rájöttem valamire, amint a bungkusból (papírzacskó) eszegettem a rizst, már csak úgy a végét, aminek semmi íze nincs, mert a tetejéről leevődött a zöldség, de éhes vagyok és majszolom a rizst, és nézek kifelé, és rágom a rizst, és azt érzem, milyen finom. Milyen jó, hogy nincs semmi különös íze, azazhogy dehogyis nincs, ízetlen rizs íze van. Jééé, már fél éve rizst eszem, és egyáltalán nincs elegem. Sőt. Hiányozna, ha nem ennék. Itt valahogy annyira egyértelmű, hogy mit eszik az ember. Van valami igazság abban a makrobiotikában. (egyétek azt az ételt, amit az a föld, ahol vagytok, éppen akkor megtermett).  A másik dolog a tempeőrület. Igazából Ági került kissé kóros állapotba. Az oké, hogy a cigi, a kávé, a kábszer, a csoki függőséget okozhat, de a tempéről nem gondoltam volna.
A helyi rajongótábor meginvitált minket az esti-éjjeli wayangelőadásra, amit szívesen el is fogadunk. A idő aztán másképp gondolja. Éktelen villámlásokra és dörgésekre ébredünk, és arra, hogy szakad az eső, a szobánkba tócsákban folyik be a víz, már rég láttam ekkora felhőszakadást, a háziak lapátokkal merik vödrökbe a vizet az emeleten, de a földszinten is, átköltözünk egy másik szobába, az erkélyen bokáig ér a víz. Marad az alvás, avagy a Marquez olvasmány, amit ezen a trópusi tájon egészen máshogy lehet átélni, de bevallom, kissé fura hangulatkeveredés. Dél-Amerika, Indonézia… Marquezt olvasni egyébként lelket melengető gyönyörűség. De azért nem árt az óvatosság, mert képes megbolondítani az embert.
Másnap aztán egy még távolabbi, nehezen megközelíthető nyugati partot akarunk becserkészni, Klayart. Az odajutás annyira körülményes, hogy  kénytelenek vagyunk autót bérelni,  de utólagosan is megállapítható, hogy megérte. A víz még vadabb, a homok még fehérebb, a csigák még nagyobbak, őrület, a sziklákon bolyongunk, rendületlenül állják évezredek óta az őrjöngő hullámok erejét, találunk egy egészen különös helyet, egy keskeny nyílást egy nagy, lapos sziklaterasz tetején, ahonnan időnként szökőkútszerűen víz szisszen fel, majd a vákuum minden csepp vizet visszaszív, ami a nyílás körül van, mint a repülőkön a klotyóban. Üreges alul a szikla, és egy-egy nagyobb hullám felkúszik a résbe. Olyan, mintha lélegezne. Mintha sziszegne valamit.

Elfog a vágyakozás a „robinzonozásra”. Nekivágni a partoknak, csak menni, menni, kókuszdión élni, fetrengeni a homokban, mászkálni a sziklákon, nézni a vizet, a hullámokat, az eget, a végtelent, csak lenni, éden gyermekeként…de most visszamenni. Iskola, gender, festmények. Soloi „húsleves”. Majd a száraz évszakban. Majd… vissza és visszatérni.

“Megtaláltam újra.
Mit? Ami örök.
A tenger egybegyúrva a Nappal.”
(Rimbaud)

február 21